Legfrissebben kitüntetett szócikkeink
ByeAlex az Eurovíziós Dalfesztiválon
A 2013-as Eurovíziós Dalfesztivál volt az ötvennyolcadik Eurovíziós Dalfesztivál. Svédországban rendezték meg, mivel az előző évi dalfesztivált Loreen svéd énekesnő Euphoria című dala nyerte. Két elődöntőt rendeztek, az elsőt 2013. május 14-én, a másodikat pedig május 16-án. A döntő dátuma 2013. május 18. volt. A verseny helyszínét illetően a svédek a győzelmük után azt nyilatkozták, hogy Stockholm vagy Malmö fog otthont adni a fesztiválnak. 2012. július 8-án hivatalossá vált, hogy Malmőben lesz megrendezve a verseny. A dalfesztiválon 39 ország vett részt, beleértve Örményországot is, amely utoljára 2011-ben volt résztvevő. Bosznia-Hercegovina, Portugália, Szlovákia és Törökország még a verseny előtt visszalépett. A magyar induló ByeAlex volt, aki a Kedvesem (Zoohacker Remix) című számával nyerte meg A Dal című válogatót. ByeAlex az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjében 84 ponttal a tizedik helyet érte el, ami a harmadik legjobb helyezés, amit magyar versenyző el tudott érni a dalfesztiválok addigi történetében. A verseny győztese a Dániát képviselő Emmelie de Forest lett, aki 281 pontot gyűjtve nyerte meg a döntőt. Az Only Teardrops című dal emellett nyolc országtól kapta meg a maximális 12 pontot. A 2013-as elődöntőket és a döntőt százhetvenmillió ember látta. Magyarországon mind a két elődöntőt, és a döntőt az M1 közvetítette, HD minőségben, Gundel Takács Gábor helyszíni kommentálásában.
|
Székelyföld (A kiemelt státuszt megkapta: 2014. 03. 14.)
Székelyföld (rovásírással .svg/12px-D_(rovásbetű).svg.png) _JB.svg/12px-L_(rovásbetű)_JB.svg.png) _JB.svg/12px-Ö_(rovásbetű)_JB.svg.png) .svg/12px-F_(rovásbetű).svg.png)  _JB.svg/12px-E_(rovásbetű)_JB.svg.png) .svg/12px-K_(rovásbetű).svg.png) _JB.svg/8px-É_(rovásbetű)_JB.svg.png) , románul: Ținutul Secuiesc (ritkábban Secuimea), németül Szeklerland, latinul Terra Siculorum) alatt az erdélyi történelmi székely székek területét kell érteni.
A történelmi Székelyföldhöz tartozott a mai Kovászna (Háromszék) és Hargita megye (Csíkszék, Udvarhelyszék), Maros megye egy része (Marosszék), a mai Fehér és Kolozs megyék kisebb darabjai (Aranyosszék). Aranyosszék exklávé volt (a többi székkel területileg nem függött össze), és volt a Székelyföldnek enklávéja is (szigetszerűen közrezárt vármegyei terület): Felső-Fehér vármegye peselneki járása Tusnádfürdő és Kézdivásárhely között. A mai értelemben vett Székelyföld nem tartalmazza Aranyosszéket, de magába foglalja Maroshévízet és környékét, illetve az egykori enklávét, a Felső-Fehér vármegye peselneki járását. Székelyföld önrendelkezéssel bírt, az évszázadok folyamán, melyben központi szerepet kapott Székelyudvarhely, majd később Székelyvásárhely, mai nevén Marosvásárhely, mely a régió kulturális, oktatási, gazdasági és ipari központja lett.
Az első világháborús magyar vereség és az 1920-as trianoni békediktátum után Székelyföld Románia része lett. Az 1940-es második bécsi döntéssel a mai értelemben vett Székelyföld visszakerült Magyarországhoz (Aranyosszék Románia része maradt), 1944-ben szovjet és román csapatok foglalták el, az 1947-es párizsi békeszerződéssel pedig Székelyföld újra román fennhatóság alá került.
Románia 1950-es régiósításánál néhány település, illetve a székelyföldi megyékhez tartozó falvak külterületei Neamț (Csíkszéktől) és Bákó (Csík- és Háromszéktől) megyékhez kerültek. Erdély történelmi-etnográfiai régiói közül – figyelmen kívül hagyva Aranyosszéket, mely nagyrészt elrománosodott – jelenleg csak itt vannak a magyar anyanyelvűek többségben (arányuk 71,4% volt 2002-ben, 71,72% 2011-ben).
|
Skandináv-hegység (A kiemelt státuszt megkapta: 2014. 02. 14.)
A Gudvangen-völgy Norvégiában
A Skandináv-hegység Európa második leghosszabb hegylánca, a Skandináv-félsziget gerincét alkotja. Norvégia csaknem egészét borítja, Svédország északnyugati határvidékét adja és kis mértékben Finnország területére is kiterjed. Hossza délnyugat-északkelet irányban 1700 km, maximális szélessége 300 km. Két magashegyi zónája van, az egyik Norvégia déli részén, ahol a hegység – és egyben Norvégia – legmagasabb csúcsa, a Galdhøpiggen (2469 m) található, a másik Svédország északi részén, ahol a Kebnekaise (2102 m), Svédország legmagasabb csúcsa van. Finnország legmagasabb hegye is ehhez a hegységhez tartozik, ez az 1324 méteres Halti.
A Skandináv-hegység az ősi Kaledóniai-hegységrendszer maradványa (és így szerkezetileg a mai Kaledónia területén folytatódik, Skóciában), ami mintegy 400 millió évvel ezelőtt keletkezett a Laurentia (nagyjából a mai Észak-Amerika) és a Baltica (fő vonalaiban a mai Skandinávia) őskontinensek ütközése során. Ez a hegylánc a mai Himalája méreteivel vetekedhetett, de az azóta eltelt hosszú idő alatt az erózió igen nagy mértékben lepusztította. Később, 60 millió évvel ezelőtt kezdődően, a paleogén és a neogén időszakban az Atlanti-óceán partvidéke újra jelentősen megemelkedett. A hegység mai felszínét pedig a legutóbbi jégkorszak formálta, amikor gyakorlatilag az egész hegyvonulat vastag jégtakaró alá került. E súlyos teher elolvadása után az egész Skandináv-félsziget újra emelkedésnek indult.
A hegylánc klímája erősen aszimmetrikus. Nyugati oldala a Golf-áramlat hatása alatt áll, ezért itt az óceáni éghajlat érvényesül, enyhe telekkel és esős nyarakkal. A keleti oldal éghajlata sokkal inkább kontinentális. A nyugati oldal északi részén a sok csapadék miatt számos gleccser keletkezett, köztük Európa legnagyobbjai, mint a Jostedalsbreen. Az éghajlat nyomán a vegetáció is erősen különbözik, a nyugati oldalon sűrű lombhullató illetve fenyőerdők alakultak ki, keleten viszont tajga jellegű növényzet figyelhető meg. Ennek jellegzetes növénye például a molyhos nyír. Ezt az alpesi tundrát számos nemzeti park, természetvédelmi terület óvja a skandináv országokban.
|
Skizofrénia (A kiemelt státuszt megkapta: 2014. 02. 02.)
A skizofrénia, szkizofrénia vagy hasadásos elmezavar (angolul: schizophrenia) olyan kóros mentális állapot, amelyet a mentális folyamatok összeomlása, a gondolatok, érzések és cselekedetek közötti összhang felbomlása, rossz érzelmi alkalmazkodás, érzékcsalódások és téveszmék jellemeznek. Az elnevezés görög eredetű skhizein (σχίζειν), „hasadás” és phrēn, phren- (φρήν, φρεν-), „elme” szavakból ered, a kifejezést az osztrák Eugene Bleuler pszichológus alkotta 1911-ben. A skizofrénia nem jelent „tudathasadást” vagy „többszörös személyiségzavart” (ezeket manapság disszociatív személyiségzavarnak is nevezik), és gyakran össze is keverik a két betegséget. A kifejezés a betegség jellegzetes megjelenési formájának következtében inkább azt jelenti, hogy „hasadt a szellemi funkció”.
A skizofrénia úgynevezett spektrumbetegség, betegségcsoport, amelynek leggyakoribb megnyilvánulási formái az akusztikus hallucinációk, paranoid vagy bizarr téveszmék, illetve dezorganizált (rendezetlen) beszéd és gondolkodás. Ezekhez gyakran társulnak jelentős szociális és foglalkozási zavarok is. A skizofrénia rendszerint fázisokban kialakuló betegség, tünetei leggyakrabban a fiatal felnőttkorban jelentkeznek (férfiak esetén 15-25 éves korban, nők esetében 25-35 éves korban jellemző), a betegek 20-40%-ánál a serdülőkor táján jelentkezhet, de kialakulhat későbbi életkorban is. Nők esetében kritikus a gyermekszülés és a változás kora, 40-45 éves korban ismét gyakoribb. Az egész élettartamon át tartó prevalencia kb. 0,3–0,7%.
A ma legelterjedtebb nézet szerint a skizofrénia etiológiája a stresszvulnerabilitás modellével írható le, amely szerint az egyének különböző mértékben sérülékenyek a skizofréniával szemben. A sérülékenységet biológiai, szociális és pszichológiai faktorok kombinációja határozza meg. A betegség kialakulásához a környezeti stressz szükséges, és ha a sérülékenység kifejezett, akkor relatíve kis mértékű stressz is kiválthatja a betegséget. Az elmúlt évek kutatásai igyekeztek a különféle vulnerabilitási tényezőket meghatározni. A biológiai vulnerabilitási faktorok közé tartozik az agy strukturális, funkcionális és biokémiai diszfunkciója. A jelenlegi kutatások a neurobiológia szerepére koncentrálnak, jóllehet eddig nem találtak körülírt szervi okot.
|
Georges Cuvier (A kiemelt státuszt megkapta: 2014. 01. 26.)
Georges Cuvier (Montbéliard, 1769. augusztus 23. – Párizs, 1832. május 13.) francia zoológus, geológus, az összehasonlító anatómia megalapítója, az őslénytan úttörője és korának egyik legnagyobb természettudósa. Pierre-Paul Royer-Collard az intelligencia Napóleonjának nevezte, míg Franciaországban sokan a kora Arisztotelészeként üdvözölték. Zoológiai szakmunkákban nevének rövidítése: „Cuvier”. A 19. század első felében vezető alakja volt azoknak a természettudományi kutatásoknak, melyek az élő állatokat és a fosszíliákat, más nevén az ősmaradványokat kutatta.
Cuvier munkássága alapozta meg a gerincesek őslénytanát, kibővítette Linné rendszerét a törzzsel, amit mind az élő, mind a fosszilis fajok besorolásánál alkalmazott. Arról is ismert, hogy a fajok kihalásáról szóló tudományos ismereteket is ő alapozta meg, ami előtte még nem volt elfogadott nézet. Cuvier a földtörténetet elemző munkáiban azt feltételezte, hogy katasztrófák következtében, például egy nagyobb vízözön után az egyik helyen kipusztult élővilágot „újrateremtett fajok” pótolhatják. Ezeknek a nézeteinek az eredményeként a kora 19. századi katasztrofizmus meghatározó támogatójává vált. A Párizsi-medence geológiai rétegeinek vizsgálatakor Alexandre Brongniart-ral közösen rakták le a biosztratigráfia alapjait. Arról is nevezetes, hogy ellenezte Jean-Baptiste Lamarck és Étienne Geoffroy Saint-Hilaire evolúciós elméleteit. Mivel nem talált bizonyítékot az evolúcióra, azt gondolta, hogy az állatfajok állandóak maradnak és nem változnak meg földi életük során. A kövületek és a létező élőlények közötti különbségeket a katasztrófaelmélettel magyarázta.
Legismertebb és egyben egyik legjelentősebb műve a 15 kötetes Le Règne Animal (Az állatok birodalma, 1817). Természettudományi munkásságát már életében is elismerték, 1819-ben főnemesi címet, Franciaország pairje (Pairie de France) adományoztak neki. Ettől fogva Cuvier bárónak nevezték. Cuvier-t 1818-ban a Tudományos Akadémia negyven halhatatlanja közé választotta, és az Eiffel-tornyon megörökített nevek listáján szereplő 72 tudós között a nyolcadik helyen szerepel a felsorolásban. 1832-ben Párizsban kolerajárvány pusztított, és ő is ekkor hunyt el. Munkásságát többen folytatták, talán a legnevezetesebb követői a svájci születésű amerikai Louis Agassiz és az angol Richard Owen.
|
Vosztok-program (A kiemelt státuszt megkapta: 2014. 01. 26.)
A Vosztok-program (oroszul: программа «Восток», jelentése:„Kelet”) a Szovjetunió első, űrhajósokat a világűrbe juttató űrprogramja volt 1958 és 1964 között. A program célkitűzése kettős volt: fő feladata az első ember űrbe juttatása, másodlagos „funkciója” pedig az amerikaiaknál előbb teljesíteni egy olyan szimbolikus célt, amely a hidegháborúban komoly presztízzsel bírt, egyfajta csatagyőzelemnek számított. A program fő célját Jurij Gagarin 1961. április 12-i, a Vosztok–1 űrhajó fedélzetén történt repülésével sikerült teljesíteni, amikor egy Föld körüli keringést tett meg a világ első űrhajósa. A másodlagos cél teljesítése is maradéktalanul teljesült, a Szovjetunió fölénye az űrkutatásban tovább nőtt, a két nagyhatalom kiélezett versenyében még erősebben a szovjetek felé billent a mérleg nyelve.
A program elindítását 1958. november 1-jén hagyta jóvá a Szovjetunió Kommunista Pártja, majd öt és fél év után 1964. március 1-jén zárta le, a Voszhod-program elindításával párhuzamosan. Ezen időszak alatt összesen 11 repülést végeztek a programban – ebből öt volt automata tesztrepülés, hat pedig személyzettel végrehajtott űrutazás. E repülések szinte mindegyike egyedülálló teljesítmény volt: az első űrhajós repültetése, az első egy napnál hosszabb út, az első szimultán űrrepülés és az első női űrhajós útja. A repüléseket megelőző űrhajós-válogatáson az amerikai Mercury-programéval teljesen azonos szempontrendszer született meg, a világ első űrhajósát a világ mindkét végén azonos ismérvek alapján keresték. Ennek alapján hat jelölt készült az űrbe, akik közül végül öten jutottak fel a program során.
A űrrepüléseket Vosztok űrhajókkal végezték, amelyeket az R–7 Szemjorka interkontinentális ballisztikus rakétából kialakított Vosztok hordozórakétákkal indítottak.
A program fontos sajátossága volt, hogy mindvégig teljes titokban zajlott. Az előkészületek teljes titkosítás mellett folytak, Gagarin startját is csak akkor hozta nyilvánosságra a szovjet TASZSZ hírügynökség, amikor az űrhajós már régen fenn járt az űrben, ugyanúgy, ahogy a többi repülés során is történt. Maga a Vosztok név is szigorúan titkos információnak számított a repülés sikerének nyilvánosságra hozataláig, de a Bajkonuri űrrepülőtér helye is ugyanilyen titkos volt.
|
|